A sziklaperemre épült villát azért béreltem ki, hogy visszahozzam a meleget a házasságunkba. A férjem azonban magával hozta a szüleit és a húgát, majd közölte, hogy mostantól nekem kell mindenkit kiszolgálnom. Erre csendben elővettem a telefonomat, és felhívtam valakit. Egyetlen hívás volt, de mindent megváltoztatott.
– Anya, apa és Iris ezen a héten velünk maradnak, Lia. Remélem, ezúttal főzöl valami rendes vacsorát, és nem megint étteremből rendelsz.
A férjem ezeket a szavakat még ki sem szállva az autóból mondta ki, miközben a sofőr négy bőröndöt pakolt ki kettő helyett.
A villa bejáratánál álltam, amelyet a tizedik házassági évfordulónkra béreltem, és úgy éreztem, mintha kicsúszna a talaj a lábam alól.
Tíz év. Tíz év házasság. És idáig jutottunk.
Lia vagyok. Harminchat éves. Az elmúlt nyolc évben egy magán esztétikai klinikahálózatot vezettem, amelyet szó szerint egyetlen kis rendelőből építettem fel egy külvárosi negyedben.
A férjem, Viktor, egy biztosítótársaság osztályvezetője volt. Jól hangzó beosztás, de valójában én fizettem a jelzáloghitelt, az autókat, a nyaralásokat, sőt még az öltönyeit is, amelyekben munkába járt, hogy jó benyomást keltsen.
Az utóbbi egy évben Viktor egyre hidegebbé és ingerlékenyebbé vált.
Folyton azt mondogatta, hogy „csak a munkádnak élsz”, hogy „még otthon is igazgatóként viselkedsz”, és hogy hiányzik neki „a kedves, családias feleség”.
Azt hittem, csak fáradt. Hogy a rutin ölte meg a kapcsolatunkat.
Úgy döntöttem, harcolni fogok értünk.
Találtam ezt a tengertől magasodó sziklán álló villát: naplementére néző terasszal, privát medencével és egy séffel, aki egy teljes héten át csak nekünk főzött volna.
Két hónappal korábban lefoglaltam. A saját megtakarításomból fizettem ki, külön a cég pénzügyeitől, mert azt akartam, hogy ez valóban csak a mi közös ünnepünk legyen.
Elképzeltem, hogy kettesben sétálunk a parton, és hosszú idő után végre nem a munkáról beszélünk, hanem egymásról.
Ehelyett kiszállt az autóból Viktor anyja, Regina, az apja, Arkagyij, és Viktor huszonhárom éves húga, Iris, egy bőrönddel, amely tele volt „tengerparti fotózásokhoz” szánt ruhákkal.
– Meglepetés – mondta Viktor mosoly nélkül, mintha szívességet tenne nekem. – A szüleim már régóta szerettek volna a tengerhez jönni, Iris pedig épp most szakított a barátjával. Ugye nem bánod? A villa úgyis hatalmas, bőven elférünk.
Néhány másodpercig csak álltam némán, próbáltam eldönteni, hogy ez valami rossz vicc-e.
– Viktor… ez a mi évfordulónk volt. Csak a miénk.
Bosszúsan felsóhajtott.
– Már megint kezded? Nem lehetne egyszer nem drámázni? A család fontos. Vagy már azt is elfelejtetted, mit jelent, amióta állandóan dolgozol?
Regina még a napszemüvegét sem vette le. Köszöntés nélkül elsétált mellettem.
– Remélem, rendes konyha van itt. Nem szeretem, ha akárhogyan főznek.
Iris kuncogva nézett körül.
– Jaj, a medencéből pont a tengerre nyílik a kilátás! Tökéletes lesz a sztorikhoz.
Ott álltam a bőröndömmel a kezemben, és néztem, ahogy ezek az emberek egyetlen perc alatt a saját évfordulós ajándékomat idegenek nyaralásának kiszolgálásává változtatták.
– Ha már így együtt vagyunk – tette hozzá Viktor, miközben levette a napszemüvegét –, készíthetnél valami finom vacsorát. Tudod, anya nem eszik akármit. És egyébként is… jót tenne neked, ha legalább egy hétre nem főnök lennél, hanem egyszerűen feleség.
Abban a pillanatban éreztem, hogy bennem valami végleg eltört.
Ránéztem.
– Rendben – mondtam nyugodtan. – Lesz vacsora.
Viktor elégedetten bólintott, mintha fontos csatát nyert volna, majd elindult a szüleivel a terasz felé.
Én elővettem a telefonomat, odasétáltam a korláthoz, ahonnan a naplementére lehetett látni, és felhívtam az ügyvezető igazgatómat.
– Artem, Lia vagyok. Azonnal mondd le a nevemen foglalt összes szolgáltatást: a transzfert, a séfet, a kirándulásokat. Minden maradjon csak rám érvényes. Nekem pedig foglalj egy egyágyas szobát a városi szállodában erre a hétre.
Zsebre tettem a telefonomat.
A nyitott teraszajtón át hallottam, hogy Regina már utasításokat osztogat azoknak a szakácsoknak, akikről azt hitte, egész hétre fel lettek fogadva.
Csak még nem tudta, hogy egy órán belül nem marad ott sem szakács, sem sofőr, sem az általam fizetett reptéri transzfer.
És én hosszú hónapok óta először nem fájdalmat éreztem.
Hanem megkönnyebbülést.
Egy órával később már a szállodai szobámban pihentem, amikor megszólalt a telefonom.
Viktor hívott.
Sokáig néztem a kijelzőt, mielőtt felvettem volna.
– Hallgatlak.
– Lia! Végre! Mit műveltél? A séf elment, az autó nem jött, én meg itt állok a szüleim előtt, mint egy idióta!
– Nem műveltem semmit, Viktor. Egyszerűen visszavettem azt, ami az enyém volt. A villát én fizettem. A séfet én fogadtam fel. A transzfert én szerveztem. Te három embert hoztál ide úgy, hogy egy szót sem szóltál róla, és természetesnek vetted, hogy én majd mindenkit kiszolgálok. Én másképp döntöttem.
Csend lett.
A háttérben hallottam Reginát, amint felháborodva kiabál.
– Komolyan itt hagytál minket? Az anyámat? Az apámat? A húgomat? Tudod egyáltalán, hogy ez hogy néz ki?
– Igen – feleltem nyugodtan. – Úgy néz ki, hogy egy férfi a saját családját hozta el valaki más házassági évfordulójára, és azt hitte, a felesége a személyzet része. Sajnálom, hogy ez kellemetlen neked. Nekem tíz éven át volt kellemetlen, mégis elviseltem.
– Ezt nem teheted velem! Ők az én családom!
– Pontosan. A te családod. Akkor oldjátok meg együtt, hogyan juttok ki holnap a repülőtérre. Én ebben többé nem veszek részt.
Egyre hangosabban beszélt. Azt hajtogatta, hogy tönkretettem a nyaralást, hogy mindig túl büszke voltam, hogy egy rendes feleség ilyet soha nem tenne.
Néhány másodpercig hallgattam, majd kimondtam azt, amit talán már egy évvel korábban ki kellett volna mondanom.
– Viktor, egy normális feleségnek nem kell választania a saját méltósága és a másoknak főzött vacsora között. Én belefáradtam ebbe a választásba. Jó éjszakát.
Bontottam a vonalat.
Egy perccel később újra hívott.
Lenémítottam a telefonomat, félretettem, és kimentem az erkélyre.
Lent a város élte a maga életét. Fények, hangok, valahol távol éttermi zene szólt.
Sokáig álltam ott.
Lassan, de biztosan a zavarodottság helyét valami egészen más vette át.
A tisztánlátás.
Másnap beszélnünk kellett a válásról.
Lesznek papírok, vagyonmegosztás, viták arról, ki kinek mivel tartozik.
De azon az estén csak egyetlen nem fogadott hívás volt, amelyet nem hívtam vissza.
És egy pohár bor, amelyet nyugodtan, sietség nélkül ittam meg, anélkül hogy egyszer is azt mondtam volna:
– Bocsáss meg, drágám, máris megyek.
Tíz év után először egyedül feküdtem le aludni.
És olyan nyugodtan aludtam el, mintha a sziklán álló villa, a botrány, az ott hagyott család és az elmúlt évek mind egy végleg bezárt ajtó mögött maradtak volna.
Egy ajtó mögött, amely végre csak az enyém volt.
