A levelet Erzsébet gondos, ismerős kézírása borította. „Klara, ha ezt olvasod, én már nem vagyok. Bocsáss meg, hogy nem mondtam el hamarabb. A ház nem az egyetlen, amit rád hagyok. A Budapesti Első Bank egyik trezorjában dokumentumok vannak a földről és egy bankszámláról. Sok éven át gyűjtöttem. Ez a te biztonsági tartalékod. És még valami — ne hagyd, hogy bárki más döntsön helyetted. Erősebb vagy, mint gondolod.” Klara többször is elolvasta a sorokat. A levél alatt egy kulcs és a trezor száma feküdt. Hevesen vert a szíve. Erzsébet tudta. Mindent tudott — az állandó szemrehányásokról, arról, hogyan halványítja el magát Klara, csak hogy kényelmes legyen másoknak. Este Márton telefonált. — Meddig maradsz még ott? — kérdezte ingerülten. — Anya szerint butaság halogatni az eladást. — Nem adok el semmit — felelte nyugodtan Klara. — Tessék? Pénzre van szükségünk. — Nekem is. A vonal túlsó végén nehéz csend telepedett. — Mit tervezel? — vált hideggé a hangja. — Semmit ellened. Csak intézem az örökséget. A számláról nem szólt. A földről sem. Életében először megtartott valamit csak magának. Másnap Budapestre utazott. A bankban, az iratok ellenőrzése után, egy dossziét tettek elé. A számlán lévő összeg tekintélyes volt — több tízmillió forint, elég egy új élet kezdetéhez. Klara az autóban ült, és az embereket nézte az utcán. Gondolatai tiszták voltak és meglepően nyugodtak. Amikor visszatért a városi lakásba, Ágnes már a konyhában várta. — Na, eladtad a pajtát? — kérdezte gúnyosan. — Nem. — Akkor minek mentél? — Mert az az én házam — válaszolta Klara. Márton kijött a szobából. — Megbeszéltük, hogy megszabadulunk tőle. — Ti beszéltétek meg — javította ki. — Nélkülem.
Ágnes széttárta a karját. — Mi ütött beléd? Klara mindkettőjükre nézett — és hirtelen kívülről látta a jelenetet. Ugyanaz a forgatókönyv: ők beszélnek, ő beleegyezik. Ők döntenek, ő alkalmazkodik. — Beadom a válókeresetet — mondta egyenletes hangon. A csend szinte csengett. — Megőrültél? — lépett közelebb Márton. — Egy vacak viskó miatt? — Nem a ház miatt. Hanem mert nem akarok többé kényelmes lenni másoknak. Ágnes elmosolyodott. — Hova mennél? A roskadozó kunyhódba? Klara érezte, hogy nem félelem, hanem elszántság emelkedik fel benne. — Igen. A saját házamba. A csomagolás kevesebb mint egy óráig tartott. A legfontosabb dolgok egyetlen bőröndbe fértek. Márton először dühös volt, aztán enyhébb hangot ütött meg, ígérte, hogy „mindent meg lehet beszélni”. De Klara már nem törődést hallott ki a hangjából, hanem a kontroll elvesztésétől való félelmet. — Meg fogod bánni — vetette oda búcsúzóul. — Lehet — felelte nyugodtan. — De az az én döntésem lesz. Egy héttel később végleg Rozsdombra költözött. A pénz egy részét felújításra fordította: új tető, világos konyha, friss festék a falakon. Először választott színt nem azért, mert „az úgy jobb”, hanem mert neki tetszett. Tavasszal kitárta az ablakokat, és mélyen beszívta a föld illatát. A kertben már kibújtak az első hajtások. Távmunkában kezdett dolgozni — régóta álmodott róla, hogy lakberendezéssel foglalkozzon, és most mert kockáztatni. Egy este a tornácon ülve üzenetet kapott Mártontól: „Próbáljuk meg elölről kezdeni?” Klara sokáig nézte a kijelzőt, majd törölte az üzenetet. A nap lebukott a mezők mögött, meleg borostyánszínre festve az eget. A ház már nem tűnt roskadozó viskónak — erős volt, akárcsak ő maga. Klara elmosolyodott. Sok év után először — őszintén. Néha ahhoz, hogy megtaláld önmagad, durván ki kell lökjenek az ajtón. A lényeg, hogy megértsd: az az ajtó nem a szakadékba, hanem a szabadságba vezetett.
