– Ő jött oda hozzám – folytatta Laura. 
– A konyhában. Mindenki táncolt, én meg a poharakat szedtem össze. Ő bejött, nevetgélt, viccelődött. Nem gondoltam semmit. Hiszen Ferenc volt, a te Feren ced. – A hangjában furcsa bűnbánat csendült, mintha engedélyt kérne, hogy megszólaljon. – Egy héttel később írt. Csak annyit kérdezett, hogy vagyok. Válaszoltam. Aztán egyre többször írt. Azt mondta, szakítottatok. Éreztem, ahogy megmozdult alattam a föld. – Hazudott – mondtam halkan. – Akkor éppen az esküvői menüt választottuk. Miféle „szakítás”? Laura bólintott. – Elhittem neki. Azt gondoltam, te hagytad el. Olyan elveszettnek tűnt. Aztán… aztán minden túl gyorsan történt. – A víz felé fordult. – Nem magyarázkodni jöttem. Csak… azt akartam, hogy tudd: nem loptam el. Nem tudatosan. – Tudatosan, öntudatlanul – mi a különbség? – a hangom pengévé vált. – Tudtad, Laura. Kilenc évig mellettem voltál – hogyne tudtad volna, ki ő nekem? Csendben bólintott. – Meg lehet vakulni, ha a szív vak. – Egy pillanatra láttam magam előtt azt a régi Laurát, akivel a kollégiumi estéket, a nevetést, a teát és a bizalmat osztottuk meg. De a régi fény helyett árnyék maradt. – Tudod, Emma… mindent elvesztettem később. Őt is. – Talán megérdemelten – csúszott ki a számon. – Az a nyár után te számomra meghaltál. – Mégis megőriztem azt a fényképet – mondta alig hallhatóan Laura.
– Ahol ketten vagyunk egy esernyő alatt, vizes hajjal, vihar után. Te nevetsz. Néha ránéztem, és arra gondoltam, milyen ostoba voltam. A szívem összerándult. Az emlék élesen szúrt belém. A harmadév utáni nyár. Felhőtlen nevetés, tiszta boldogság, még a jövő hegei nélkül. – Miért jöttél ide, ebbe a gyógyfürdőbe? – kérdeztem hosszú csend után. – Az orvos küldött. A stroke után újra tanulok járni fájdalom nélkül. – Finoman megdörzsölte a bal kezét. – Őszintén, azt hittem, nem ismersz meg. De mikor megláttalak… belül minden felfordult. El kellett mondanom. Este sokáig néztem magam a tükörben. Az arcom idősebb volt, a szemem fáradt, de tiszta. A mellkasomban nem volt többé düh – csak egy tompa, fáradt súly, mint egy hosszú út végi kifulladás. A hatodik napon végül odamentem hozzá. Megint a tóparton ültünk. Mintha várt volna. – Nem bocsátok meg – mondtam. – És nem felejtek. De talán… elengedlek. – Ez is elég – suttogta. – Legalább most. A tó csendesen lélegzett velünk együtt. Csak ültünk. Múlt nélkül, szavak nélkül. Csak a szél, a fenyők illata és a megértés: a múlt nem tűnik el, csak megszűnik vágni. Néhány nap múlva hazamentem. A bőrönd könnyen bezáródott. A levegő friss volt, mintha a mellkasomon is átáramlott volna valami tisztább. A buszmegállóban még visszanéztem – Laura az épület előtt állt, kezében fehér cigarettával. Felemelte a kezét, én is. Az út vissza csendben telt. A fenyők, melyek korábban katonás sorban álltak, most tanúknak tűntek. Tanúknak, akik látták, hogy két nő tizennyolc év után végre megtalálta a békéjét – mindkettő a magáét.
