Margit nem tudott rögtön felelni – a torkában megakadt a szó. Úgy tűnt, még az orgona is elnémult, és a százak
lélegzetvétele egyetlen csenddé sűrűsödött. – Igen – suttogta végül, elcsukló hangon. – Régi, de… nem tudtam másikat felvenni. Ebben tartottam őt először a karomban. Emília erősebben szorította a kezét, majd a vendégek felé fordulva, határozottan, de melegen szólt: – Akkor szeretném, ha mindenki tudná: ma Tamás kétszer olyan szerencsés. Először akkor, amikor egy ilyen édesanyától születhetett, aki úgy tud szeretni, ahogyan csak egy anya tud. És most, amikor a szeretetben hisz, nem a külső csillogásban. A templomban megdermedt a levegő. Néhányan lehajtották a fejüket, mások letöröltek egy-egy könnycseppet. Még Emília édesapja is csendben lehajtotta a fejét. Tamás nem bírta tovább – odalépett hozzájuk, fittyet hányva illemtanra, suttogásokra, tekintetekre. Megölelte egyszerre az anyját és a feleségét. – Nem tudtam – súgta könnyes hangon – hogy már most, ebben a pillanatban egy család lehetünk.
Margit elmosolyodott. Minden, amiért élt, ott állt előtte. Később, a fogadáson, amikor a gyertyák lágyan égtek és a zenekar halkan játszott, emberek jöttek hozzá. Volt, aki bocsánatot kért, más egyszerűen megköszönte, hogy megtanította őket szégyellni a saját gőgjüket. Emília nem mozdult mellőle, mindenkinek úgy mutatta be: „Tamás igazi anyukája”. Este, amikor a fiatalok elmentek, Margit ott maradt egyedül a terem bejáratánál, kezében a virággal, amit Emília adott neki búcsúzóul. A szirom illata édes volt, a narancsvirágé, meg valami más – talán az új életé. Felnézett az égre. Tiszta volt, egyetlen felhő nélkül. Abban a pillanatban érezte, ahogy a válláról, a lelkéről, egész életéről leomlik a teher. Minden, amit addig átélt – a fagyos hajnalok, a veríték, a magány – hirtelen értelmet nyert. A ruha még mindig régi volt. De most az idő foltjai helyett a szeretet fénye ragyogott rajta. Margit hazafelé indult az esti utcán, csendesen mosolyogva. Mögötte maradtak a fények, a nevetés, a zene, a fiatalság. Előtte pedig – a béke. És az érzés, hogy végre megengedte magának, hogy boldog legyen.
