A kanapén ültem, és némán figyeltem, ahogy Vivien a vitrines szekrényből egyenként kiemeli a kristálypoharakat. Az üveg finoman összekoccant a kezében, éles, csilingelő hangot adva — olyat, mint amikor vihar előtt megfeszül a levegő.
Felém fordult, és rám mosolygott. Hibátlan smink, szabályos, vakítóan fehér fogsor. Az illata ismerős volt — pontosan tudtam, melyik parfüm. Tavaly én leptem meg vele a születésnapján.
Tíz év barátság.
És közben a férjem a legjobb barátnőmmel fekszik le.
Tegnap láttam őket. A bevásárlóközpont mélygarázsában. Márk autója a sarokban állt. A férjem a nyakát csókolta, Vivien pedig nevetve hátrahajtotta a fejét.
Én a lift előtt álltam a szatyrokkal a kezemben, és képtelen voltam megmozdulni.
— Nóra, miért kuporogsz ott? — nyújtotta felém Vivien az egyik poharat. — Tíz év házasság azért csak szép dolog!
Összeszorult a torkom.
— Igen — feleltem halkan. — Szép.
Felálltam, és kimentem a konyhába. Teát kellett főznöm. El kellett foglalnom a kezem valamivel. Bármit megtenni, csak ne kelljen a szemébe néznem.
Az asztalon ott hevert a kék mappa, rajta a felirat: „Nőgyógyászat”.
Kilenc év vizsgálat.
Kilenc év kérdés: „Na, és mikor jön már a baba?”
Az első orvosi időpontot egy évvel az esküvő után kértem.
Az anyósom, Erzsébet egyre kevésbé burkoltan célozgatott. Márk hallgatott. Én pedig úgy döntöttem, kivizsgáltatom magam.
Vérvétel. Ultrahang. Hormonvizsgálat. Aztán újra és újra ugyanazok a körök.
— Magával minden rendben — ismételgették az orvosok. — Legyen türelmes.
Türelmes voltam.
Két év elteltével Erzsébet már nem utalgatott, hanem nyíltan kimondta:
— Miért vett el téged a fiam? Mi haszna ebből? Se rendes háztartás, se unoka.
Márk hallgatott. Én pedig magamat hibáztattam.
Három évvel később már kerültem a játszótereket. A boltokban elfordítottam a fejem a babakocsik láttán. A közösségi oldalakról kiléptem, ha ismerősök újszülöttjeiről láttam képeket.
Hiányosnak éreztem magam. Kevesebbnek.
Tavasszal végül Márk is beadta a derekát, hogy kivizsgáltassa magát. A munkahelyén leépítések kezdődtek, új vezetőség érkezett, állandó feszültség volt körülötte. Ingerlékeny lett, mindenkire haragudott.
— Jól van — mordult rám. — Elmegyek, csak hagyj békén ezzel.
Két hét várakozás.
Egy ötvenes, fáradt tekintetű doktornővel ültem szemben. A körmein megrepedezett a lakk. A leletet böngészte, majd lassan megrázta a fejét.
— Azoospermia — mondta tárgyilagosan. — A férjének nem lehet gyermeke. Soha. Gondolkodjanak örökbefogadáson.
Késő este értem haza. Márk a konyhában ült, előtte egy ötezer forintos konyak.
— Na? Mit mondtak? — kérdezte.
Ránéztem az arcára. Piros volt, dühös és kimerült.
— Minden rendben van — feleltem.
